2011. 11. 29.

Kereszt-Út

'A bölcsességért, 'xel'-nek jár köszönet.'

Ember, ki viszi keresztjét
Panaszkodik, hogy nem bírja terhét
Könyörög, s sír hogy ő nem bírja
Vegyék már azt le róla
De ha le mégsem veszik
Legalább könnyítsék meg picit

Megáll pillanatra, tekintete az Eget kutatja
Majd mikor indulna, lába mellett
Mintha csak elejtették volna
Egy penge néz vissza a porba
Megszemléli, kézbe veszi
S keresztjén azt próbára teszi
Viszi az mint kés a vajat
Könnyebb a lépés a kereszt alatt

Fellelkesül, panasz abbamarad
Az útján keresztet farag
Dolgozik a penge, 
s lépésenként csökken keresztje
Már nem húzza a vállat
Forgács fodrozza a tájat

De az út változik
Emberünk szakadékhoz érkezik
Megáll, s körbenézve látja
Útja átellenben várja
Így a feladat adott: Át kell kelni
De miként fogja ezt most tenni
Miközben tanakodik magában
Észrevesz egy Keresztvivőt szeme sarkában
S ahogy tekintetét őrá veti
Látja hogy az keresztjét a szakadékon átall veti
Majd áthaladva rajta, lába ismét útját koptatja

Így emberünk is így tenne
De keresztje, már éppen rövid erre
...

A Griff szárnyat bont...



Áll a sziklán kevélyen
Felhők felett meredélyen
Szívében örvény, alatta Erdő
De avarja már körbe kerengő

Szeme izzik, izma feszül
Szárnya bomlik, ő már repül
Látja s érzi, Vihar készül

S míg alant még a csend honol
Odafönt már a tölcsér tombol
...

2011. 11. 28.

Gyeva...

Csendben egy Angyal portámra letette:
Jaques Prévert: Hogyan fessünk madarat


S könnyeim válaszolnak erre:

Végig jártam, játszottam
Festettem, s volt hogy elbuktam
Most némán üvölt bennem
Minden mit tettem
S mit meg kellett volna tannem
Őrült fájdalmas kórus
Minek egy a hangja
S üvöltök bele a sivatagba:
NEM!

Ne gondolj a kalitkára!
S ne gondolj a zárra!
Ne akard leszedni azt
Mi az eget járja!

Inkább vedd az ecsetedet
Ragadd meg a színeket
S teremts világot
Mutass meg mindent
A Mennyet s a Poklot
Mert mindkettő Te vagy
S majd ha megmutattad
Csendben lobbanj lángra
S fényed legyen az Ő lámpása
Vagy csak egy apró mécses
Miben ha akar, felidézhet téged.


Tudom..., Hős vagy s vitéz
Művész, érző szívű költő
S nyilván bölcsebb is nálam
Ezért csak csendben, talán nem is kérem:
Ne akarj világot teremteni!
Csak egy akarj lenni: A Semmi.

2011. 11. 25.

Mementó

Ó megannyi kopott tárgyi emlék
Bálványként emelt mementó
Ezek mind kötik a lelket
S szárnyát szegi a képzeletnek

Hagyd ezeket veszni, mert van hely
Hol tovább él s el nem vész soha
S el nem pusztítja a századok sora
Éljen a szívedben, s legyen csillagod

S majd mikor felidézed a sorokat
S gyermeked áhítattal ül majd öledben
Akkor lesz majd teljes
S a szellem töretlen

2011. 11. 20.

Régi kupám ismét csörre töltve

Ez is egy régi szerzeményem, egy 2010 januári éjszaka után...:

’Ami nem öl meg, az erősebbé tesz…’
Nagy duma, csak épp az a bibi benne hogy a végletekig le van egyszerűsítve. Egy hosszú folyamat idebökve pár rövid szóban….


Csendben lépett a tömegbe
Erejét rejtve figyelt a jelekre
Látott mindent, s érzett
Míg belül lelke csendben vérzett

Volt műsor, s hangzavar
Minden mi valóságot eltakar
Alkoholtól üres poharak
Kéjsóvár testek roskatag

Itta a mérget, s ha elfogyott
Kupát tartott legott
Volt ki töltse szüntelen
Fenékig ürítem, ’Mit nekem!’

Aztán egy apró korty
Pont olyan mint előtte számtalan
Megakadva, új utat marva
Hatott, s az akarat hanyatlott

Nem látta senki
Hogy rogy térdre
Hogy néz bele a vak sötétbe
S hogy üvölt némán

Egyedül volt, bénán.

Aztán másra nem várva
Ugyan kire? Hiába!
Szembenézett ismét a sorssal
Nevetve dacolt a kórral

Rávigyorgott az ördögre
Ki őt ismerősként üdvözölte
Hát kihúzta magát
S elé tartotta a kupát

Az kacagva töltötte
-Igyál, s légy üdvözölve.
-Fenékig!
Válaszolta
Ivott, majd a kupát messze dobta

-Jövök majd, s vitatkozunk egyszer
De az idő még nem jött el
.


Friss hó borít utcát, tájat
Eltakarva mindent
De a jégcsap már csepeg
Ismét újjászületek
Itt bent.

2011. 11. 03.

Örökmécses

Ajánlom annak, ki felfigyelt rám
S fényt mutatott az éjnek fordulópontján
Titánok

Az ősidőkből mára
Négy Titán maradt e világra
Négy őserő, mik vigyáznak
S hoznak harmóniát a világnak

Nevüket én ki nem mondhatom
Csak erejük mibenlétét sorolhatom
Akit mindenki ismer, s tüzet bitorolva
A szív hangján játszik újra meg újra
Van az odaadó, földet bitorló, ki nem kérdez
Csak önzetlenségével kényeztet téged
Van a halkan csobbanó vízzel játszó
Logikát s értelmet sugárzó
S van még a merengő szelet kergető
Reménnyel játszó nevettető

Ők maradtak négyesben
Tükröződve minden lélekben
S bennem is megvoltak
Engedték, bitoroljam hatalmukat
De a világ változik
Minden nappal új kor közeledik
Így történt nem olyan régen
Két Titán apró vitán
Egymásnak feszülve
Győzködte a másikat saját igazán
Két őserő, hatalmuk oly megnyerő
Erejük összemérhetetlen
Míg a két másik értetlen
Súgták fülükbe
A végzet kiismerhetetlen

Aztán pár napja
Egyikük megroggyanva
Fölénybe került a másik
Fogást találva
Diadalittasan nézett annak arcába
De a végzet ismét lépett
Bőre, mi eddig páncélként védett
Átengedett, s befogadván a másik testet
Mesterien lezárta a tettet
Míg a két értetlen
Csodálkozva szétrebbent

Most szeizában ül magányba zárva
Elmélkedik miként lett a tűz földbe zárva
Miként változik a két én eggyé válva
S míg tekintete pihen a horizonton
Elméje épít egy új otthont

Változik a világ, s hősünk azon gondolkodik
Hogy a két Titán hozzá miként csatlakozik
Vajon külön-külön befogadva lesz a négyből egy
Vagy ők ketten is alkotnak egy újat s visszatérve
Az új világ hajnalán, ketten egy párt alkotván
Hoznak ismét harmóniát

Nofradgil Ura
(2007. december 1.)

149. ASZTALLAP — XVI. ÉVFOLYAM 2. SZÁM — 2008. FEBRUÁR