2012. 08. 10.

Mi magunk


Tésztás idő, nyúlós, keletlen,
párnámon félkönyökre dőlt a múlt.
Szembenéz velem egy arc,
aztán ráhull a függöny,
leereszkedik a homály.

Alattunk cement.
Fölöttünk dongaboltozat.
Penész és mécsesszag.
Keskeny, rozoga padon ülünk,
mint egy lélekvesztőn.
A falon fehér krétával: V. Á.
Vészátjáró.
Hova lehet átjárni vészben?
Kint cafatokban a város.
Egy gyerek sír. Egy patkány surran.
Az öregek motyognak.
Fölöttünk rázkódik a ház.
Kiloccsan a víz a vödörből.
Dübörgés. Tárcsás géppisztoly.
Vattakabát.
Betódul a friss levegő.
A babámat elővettem a táskából.
Persze csak később,
amikor a katonák elmentek,
és a hó betemette a halottakat.
A hullák között kinyílt az első hóvirág.
Az szép volt.
A kenyér ragacsosan az ínyünkre tapadt.
A fagyban párállott a szó.
Cipőmben viszketett a megfagyott nagyujj.
Hányásbarnán folyt el a Duna.
Mentünk cégtáblákon
és villanydrótokon keresztül.

Lötyög rajtam a felduzzadt idő.
Szembe néz velem egy arc.
Vonásait a köd beissza.
Ott állok mozdulatlan
a jelen és múlt választóvonalán.


Ne állj, lépj, mozdulj hisz nincs idő
S a tér is magad vagy, múlt jövendő
Azt sugallod a lét beléd égett
De mutass egy lángot, minek testét másik láng festé meg

Ne mond hogy választó
Hiszen az életet nem zárja dimenzió
Mőbiusz szalagot alkotó illúzió

Melyen a pontok mi magunk vagyunk
Egy él s egy felszín összessége,
Mégis minden egyén sokszínűsége